Arról beszélünk az alábbi öt leckében, hogy a különböző kulturális szövegek miként adnak elő történeteket. A narrativitás elemzésének alapjául irodalmi művek szolgálnak majd, de hangsúlyt helyezünk a mozgóképes elbeszélés természetének feltárására is. Elbeszélő alakzatokat ugyanakkor további művészeti ágakban is találunk, ezekre csupán utalásokat teszünk.
A történetmesélés lényegének megértéséhez vizsgálnunk kell az elbeszélő, a narrátor és a szerző szerepét, ezeket el kell tudnunk egymástól különíteni. Példákat hozunk majd a cselekmény és elbeszélés, azaz a szüzsé és a fabula megkülönböztetése érdekében.
Ha történetmesélésről beszélünk, akkor befogadóként elbeszélői struktúrákat igyekszünk azonosítani: az elkülönülten észlelhető részletek között oksági viszonyokat hozunk létre. A történetek megképzésének során a néző aktívan vesz részt – ezt a jelenséget megpróbáljuk több oldalról megvilágítani.
Az elbeszélés során a mű a világnak olyan összefüggéseit teremti meg, amelyek korábban nem léteztek, és a legtöbb esetben megismételhetetlenek. Azt szoktuk mondani, hogy a történeteknek van kezdete és vége, a történetek alkotóelemei az egymásutániságnak létezik valamiféle elve. Az alábbiakban látjuk majd, hogy ez ugyan valószínűleg így van, ám a történetek és szerkezeteik bonyolult formákat mutatnak. Elbeszélni annyit tesz, hogy az elbeszélő kitalál és a befogadók elé tár egy történetet, ezt azonban rendkívül sokféle módon teheti meg.
Témánk sok felületen érintkezik azzal a területtel, amit az elméleti szakemberek valamint a filmes vagy a színházi alkotók dramaturgiának neveznek. Tulajdonképpen elbeszélői stratégiákról beszélünk, hiszen a filmekben, a televíziós műsorokban vagy a színházi darabokban a nézők elé tárt világ felépítését az elbeszélő viselkedése, szempontrendszere vagy történetmesélői terve határozza meg. Az alábbiakban beszélünk majd mindentudó és a korlátozott tudással rendelkező elbeszélőről (az előbbi jellemzően a klasszikus regényekben fordul elő, az utóbbit gyakran alkalmazzák a krimikben), az én-elbeszélésről, a szubjektív formákról (amelyek például naplókban szerepelnek).
Az elbeszélt történetek valamilyen módon az idővel gazdálkodnak, azaz az az elbeszélő idő és az elbeszélt idő problémája meghatározó problémának tűnik. A történetek rendkívül szabadon bánhatnak az idővel: az idősűrítés és időnyújtás, az előreutalás és a visszafordulás az elbeszélő gyakori fogása.
A történetmesélés online környezetben című jegyzet a filmtudomány – vagy tágabban véve: a művészetelmélet – egyik területének fogalomtárát alkalmazza: a szövegben a narratológia eredményeit használjuk fel.
Összefoglalás
Elbeszélést a legkülönbözőbb kulturális szövegekben találunk. Az irodalmi művek közül jellemzően az epikai alkotások mesélnek történeteket, de a drámai, sőt a lírai művek is tartalmaznak történetszálakat. A mozgókép különösen alkalmas történetek változatos elbeszélésére, hiszen a film és a televízió kifejezőeszközei lehetővé teszik az idő rendkívül rugalmas kezelését. A cselekmény megjelenésének két elemi feltétele van: egyrészt a történet állításainak legyen időbeli vonatkozásuk, másrészt a történet egyes elemei ok-okozati viszonyban kell hogy legyenek egymással. Az elbeszélésben található időrendi és motivációs elemeket a narratológia tudományága vizsgálja, az alkotómunkában dramaturgiai tényezőkként szerepelnek.