Az eddigiekben szó volt róla, hogy a mozgókép elbeszélői rendje segítségével létrejövő valóság olyan konstrukció, amely a néző tudatában keletkezik. A filmkép és a tapasztalati valóság között ugyan hasonlóság van, de a filmkép ikonikus jellege nem teremt valamiféle valóságot. A mozgókép valóságábrázolásával kapcsolatban van továbbá egy másik, lényeges megállapításunk is: a mozgóképet befogadó a látás soha nem a világgal találkozik, hanem egy olyan kódrendszerrel és ideológiával, amely a világhoz kapcsolódik – ezt a kódrendszert nevezhetjük formanyelvnek, a hatáskeltő vagy kifejezőeszközök rendszerének. A hatáskeltő eszközök a leginkább valósághűnek gondolt, a valóságot a legközvetlenebbül leképező dokumentumfilmben is jelen vannak, de könnyen belátható, hogy a mozgókép formanyelve jelentős stilizálásokra képes.
Mindez összefügg a mozgókép kettős természetével. A mozgókép egyrészt a valóság közvetlen (optikai) lenyomata, ilyenként valóban a legközelebb áll a valósághoz az összes ábrázolási forma vagy művészeti ág közül – gondoljunk arra, hogy egy festmény vagy egy szobor nem ilyen módon mutatja meg a valóságot, az irodalmi alkotás vagy egy zenemű esetében pedig egyáltalán nem beszélhetünk a valóság leképezéséről. A mozgókép tehát lenyomata a valóságnak, másrészt viszont ábrázoló szerepe is van, amit a formanyelv tesz lehetővé.
Összefoglalás
A filmkép és a tapasztalati valóság között ugyan hasonlóság van, de a filmkép ikonikus jellege nem teremt valamiféle valóságot. A mozgóképet befogadó a látás soha nem a világgal találkozik, hanem egy olyan kódrendszerrel és ideológiával, amely a világhoz kapcsolódik – ezt a kódrendszert nevezhetjük formanyelvnek, a hatáskeltő vagy kifejezőeszközök rendszerének. A mozgókép kettős természetű: egyrészt a valóság közvetlen (optikai) lenyomata, másrészt ábrázoló szerepe is van, amit a formanyelv tesz lehetővé.